Történet hétvégére:

- Gyere ide, fiam - szólt a konyhában ülő apa csendesen, de hangjában
határozottság keménykedett. Az előszobán nesztelenül átigyekvő gyerek a
hangra megtorpant, szemei kerekre nyíltak a rémülettől, aztán nagyot nyelt,
mintha így akarná letornászni a torkát szorongató félelmet. 
- Gyere, gyere, hónap vége van, jól tudod - mondta az apa, mire a felesége,
ki eddig a mosogatónak fordulva törölgette az edényeket, letette a
konyharuhát, s most kezei görcsösen a kredenc szélébe kapaszkodtak. A gyerek
elindult az apja felé lassú, félénk léptekkel. Csend volt. 
- Végre. Már azt hittem, sohasem érsz ide. Mint egy mozgássérült csiga. 
Az
ellenőrződ? 
A gyerek lesütötte szemét, elsomfordált. 
- Miért kell ezért mindig külön szólni? - kérdezte az apja, mikor a fiú
sápadtan nagy sokára visszaérkezett a kis füzettel. - Na, lássuk. 
Hátulról kezdte a lapozást, lassan, könyörtelenül. Még csak a közepénél
tartott, amikor hirtelen lecsapta az asztalra, és felpattant a székről. 
- Istenverte kölyke! - kapta el a gyerek fülét. - Nem elég, hogy intőt 
nem
hoz, még dicséretet is kap?! 
- Én kértem a tanárnőt, hogy ne... 
- Ezt - csattant az első pofon - a jó magaviseletedért, ezt meg a
szorgalmadért! - ordította az apa. - Hányszor magyarázzam még el, hogy 
az
életre fel kell készülni, méghozzá az iskolában! Az élet egy nagy verekedés,
és egyre inkább az lesz! Nem boldogulsz félrehúzódva, félszegen, bamba
békében! Hát ezt látod te itthon? Hát ezért verem szegény anyádat?! Mi?! 
Elengedte a gyereket és visszaült az asztalhoz. Kicsit lehiggadt, aztán
újból kezébe vette az ellenőrzőt. Most az elejéről kezdett el lapozni, 
az
osztályzatoknál. Szemét elfutották a könnyek, már nem ordított, csendesen
szólt a gyerekhez. 
- Fiam, könyörgök, értsd meg, én azt akarom, hogy te többre vidd, hogy 
neked
könnyebb legyen. Mik ezek az ötösök már megint? Hova jutsz így? Mi lesz
belőled? Hát mérnök akarsz lenni? Vagy tanár? Egy utolsó tanártróger? Mint
én?!